Köztudott, hogy a száraz tényekre szorítkozó életrajzok a 21. században már semmi lényegeset nem mondanak el az egyénről.
Mert nézzük csak:
Egy Vas megyei kisvárosban születtem 1980-ban, egy másikban éltem kisebb-nagyobb kitérőkkel életem nagy részét. Egy átlagos vidéki gimnáziumban érettségiztem, egyetemen jogot kezdtem el tanulni, majd félbehagytam, ehelyett művelődésszervező és magyar bölcsész végzettséggel rendelkezem. Jártam PhD képzésre. Abszolutórium van, doktori címem nincsen. Német nyelvből felsőfokú, angolból középfokú nyelvvizsgám, latin nyelvből jeles érettségim van. 18 éves korom óta ugyanaz a munkahelyem: egy kisvárosi kis családi cég, amelynek a könyvelés az elsődleges tevékenységi köre. Hajadon vagyok és gyermektelen.
Ki vagyok én tehát?
Milyennek képzel ezen alapinformaciók alapján egy idegen?
Illetve más megközelítésből: ki lennék én ezekkel a paraméterekkel, ha korábban születtem volna, akárcsak 10-12 évvel? Ha fiatal fenőttként, igencsak korlátozott mértékű szociális ( értsd kapcsolati) tőkével rendelkező vidéki leendő diplomás értelmiségiként 1985-ben kellett volna elkezdenem azon gondolkozni, ki vagyok én és mihez akarok kezdeni az életemmel, s nem mondjuk 1997-ben vagy 2002-ben?
Egészen konkrétan mi lett volna, ha nem a rendszerváltás utáni (úgy emlékszem, optimista, lelkes és mozgalmas korszak volt) vidéki kisvállalkozói közegben növök fel, s mire felnövök nem áll rendelkezésemre saját kis ötleteim megvalósîtásához (vagy az arra tett kísérleteknek történő újra és újra nekifutásához) az internet.
Történelmi fikció, te mindenem
Bár tanultam zongorázni, vettem rész rajzversenyeken (díjat is nyertem) és kis törékeny szólóbalerinaként kiskamasz korom óta tudom milyen érzés egyedül állni a színpadon a vakító reflektorfényben, mindig is az irodalom és a történelem, a történetmesélés e két fő területe állt hozzám a legközelebb, és mindig is a nyelv, pontosabban az írott szöveg volt az az eszköz, amelyet legjobban kezeltem.
Így nem véletlen, hogy e körülmények között nagyjából a húszas éveim közepén az az ötlet fészkelte be magát (azóta is elmozdíthatatlanul) a fejembe, hogy én valami olyasmit akarok csinálni az életben, ami a történelmi fikcióval kapcsolatos, saját független kisvállalkozásom terméke, és amihez az internet adja a segítséget, hogy minél szélesebb körben, akár országhatárokat átlepve működhessen. A “valami olyasmi” szófordulat azért fontos, mert ez az egyik legnehezebb része az egésznek, ahogy ezen a területen néha magadnak sem tudod elmagyarázni, mit is akarsz pontosan, így sokszor hátráltatja, nehezíti a terveid megvalósítását (időnként kifejezetten bizarr kerülőutakra késztet) közvetlen és tágabb környezeted értetlenkedése is.
A nagy többséggel ellentétben tehát én nem előbb választottam magamnak egyetemet (kivève a rögtön érettsegi utáni rövid életű joghallgatói mivoltomat) , s reménykedtem, hogy utána majd talán találok jó álllást, hanem a terveimhez illesztve gondoltam úgy, hogy ez vagy az a felsőoktatási képzés jól jöhet majd (mind az általa szerezhető tudás, mind az azt igazoló papír szempontjából). A művelődésszervező képzés során a kultúraközvetítés nagy struktúráival, átfogó (nem csak a magyar közegre, de az egész nyugati civilizációra jellemző) folyamataival, illetve néhány számomra azóta is fontos művelődéselméleti teoretikus műveivel, elméleteivel ismerkedtem meg. A magyar bölcsész képzés (amelyet önmagában, a pedagógusi rész nélkül végeztem, hiszen soha nem kívántam nemhogy tanárként, de általánosságban véve sem a közszférában dolgozni) pedig segített megtalálni az irányt a történelmi regény elméleti szintű kutatása terén. Bár alapvetően vállalkozóként gondolok magamra, akit a minőség és a financiális siker optimalis találkozási pontja érdekel, ehhez a tevékenységhez én szükségét érzem az adott téma (történelmi fikció) hardcore elméleti szintű megismerésének is.
Plot twist: a nagy pofáraesés
Ezért is kezdtem bele a PhD-képzésbe is, hogy mint egyfajta speciális “minőségbiztosîtási” igazolás, legyen hivatalosan is dokumentálva, hogy én magas szinten értek ahhoz, amivel foglalkozom. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna: nagyon hamar nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a közvélekedés a doktoranduszokat alapvetően az átlagnal ostobább, életképtelenebb, alacsonyabb rangú lénynek tekinti. Vagyis a doktorálási terveim nem segítették, hanem óriási mértékben hátráltatták az elsődleges terveimet, s ez az aprócska hibás döntésem az egészségemet illetően is komoly károkat okozott (túlzott alkoholfogyasztással “kezelt” depresszió), amire az is rátett egy lapáttal, hogy a szintén távlati céljaim érdekében folytatott kulturális életbeli aktív részvételem ugyancsak kudarccal végződött.
Olyan vidéki kisvállalkozóként, akinek az egyénisége is a szélsőséges individualizmus felé tendál, aki folyamatosan, már-már kényszeresen a senkiföldjén magányosan állva képes csupán elképzelni magát (nota bene, tudatosan valasztott tartós egyedülállóságom is ebből az erős belső önképből fakad), még ha legszívesebben egyszemélyes projekteken dolgozik is, mégiscsak ki kell építenie bizonyos szintű szakmai kapcsolatokat (és ezalatt még véletlenül sem az urambátyámkodás világában megszokott ismerni kell “fontos” embereket stratégiát értem, hisz mentalitásomban inkább nyugati mint közép-európai polgárként egyszerűen undorodom az efféle feudális maradványoktól). Irodalmi életbeli aktivitásomat ugyanis szerettem volna arra (is) használni, hogy minél több olyan embert megismerjek (értelemszerűen nem a már menedzsmenti szinteken dolgozókat), akiknek, látván, hogy milyen az egyéniségük, azaz, hogy tudnánk-e termékenyen együtt dolgozni, nagyobb léptékű terveim esetén munkalehetőséget tudnék/tudtam volna ajánlani, esetleg hosszútávon is egy központi team tagjaivál tenni őket. Szinte felsorolhatatlan, hogy hányféleképpen értettek félre.
Irányváltás
A 2018 tavaszi-nyári mélypont után egy év kellett hozzá, hogy összeszedjem magam és új irány szabva, elsősorban blogjaim, online projektjeimmel (és az ebből remélhetőleg mihamarabb kinövő offline projektjeimmel is) immáron elsősorban az angol nyelvű piacra koncentráljak. Mivel az internet mindig is a határoknélküliséget jelentette számomra, s megadta azt a lehetőséget is, hogy nagyobb távlatokban is gondolkozhassak, ez a lépés előbb vagy utóbb mindenképp bekövetkezett volna, bár értelemszerűen könnyebb lett volna, ha nem a nulláról kell mindent kezdenem. Itt szeretném megjegyezni, hogy az angol nyelvet autodidakta módon tanultam meg (azaz soha nem tanultam iskolai keretek között), tisztában vagyok vele, hogy rengeteg políroznivaló van még a stílusomon (és a nyelvhelyességen is, tudom, tudom).
2020-21 érthető okokból nem igazán kedvezett az új projektek indításának (a PelotonTales projekt “születésnapja” például épp 2020. február 22. volt), és 2022 sem biztos hogy az idealis év lesz. Mintha egy nagy légüres térben mozogna most minden.
Mindenesetre, aki nagyjából 2022 áprilisa-júliusa környékén olvassa ezt az önértelmezést, annak irányadó lehet, hogy most épp hol tartok a terveimben.
De hogy jön ide a kerékpársport?
Először csak jó ötletnek tűnt, hogy az internetes tartalomkészítő (blogírói) készségeimet fejlesztem vele, de minél jobban beleástam magam a témába, annál magátólértetődőbbé vált, hogy egyszerűen nem is találhattam volna az alapvető érdekeltségi körömhöz jobban illő sportágat, amely ennyire szorosan a jelene részének tekinti saját múltját.
Az én szememben a tágabb értelemben vett történelmi fikció kutatása és a kerékpársport saját kulturális emlékezete és emlékezethelyei, a folyamatos nosztalgikus önmitologizációja szoros összefüggő területek.